A minap hallottam arról a reklámról, ami mostanában Svájcban a tévében megy. A vásárlásra buzdító kisfilmek az iPhone beszerzésére buzdítanak, mégpedig a következő szlogennel:
"Ha nincs iPhone-od, akkor nincs iPhone-od!"
Igen, először én is arra gondoltam: mi van? De ha mélyebbre ásunk, ott van az értelme: ha nincs iPhone-od, akkor gáz vagy! Csak akkor vagy valaki, ha rendelkezel egy ilyen készülékkel. No igen - gondolom én - nekik igazán nem kiadás, és tényleg, hát nem gáz, ha nincs iPhone-od? (No comment!)
Az a bizonyos iPhone hirdetés
Ennek kapcsán eszembe jutott egy történet. Nyáron Rómában voltunk a pasimmal, és hát nem lehetett nem észrevenni az utcai árusokat, akik minden sarkon kínálták "márkás" táskáikat: Louis Vuitton, Burberry, Chanel, etc. Fel is merült bennem egy röpke és igen halvány pillanatra, hogy poén lenne venni egyet, de pasim máris felvilágosított: nem jó ötlet, mert ha Svájcba megyünk, ott bizony lekapcsolnak miatta. Én persze nem hittem a fülemnek, még a hatályos jogszabályt is megkerestettem vele az interneten! És bár igaznak tűnik az állítás, valamiért azt gondolom, hogy ez senki másnak nem jó, csak azoknak a nagy cégeknek, amiknek már úgyis rengeteg pénzük van, hogy még több legyen. Ugyanis, ha esetleg a vámvizsgálatnál meglátják a táskámat (pl. reptéren), joguk van mindenféle igazolást kérni tőlem, esetleg számlát, és ha úgy vélik, hogy nem valódi, nemcsak, hogy elkobozzák tőlem, de még meg is büntetnek. Sőt, hogy még izgalmasabb legyen, a táskát - ha túl jó a hamisítvány - átküldik a márkacégnek, akik megállapítják, hogy nem tőlük származik, tehát hogy tényleg hamisítvány. Ezért viszont kiállítanak egy olyan számlát, amitől egy életen át csuklik az ember... Mindez persze olyan címszó alatt fut, hogy "feketegazdaság elleni harc".
Értem én amúgy az ő álláspontjukat, de úgy gondolom: nem mindegy, hogy milyen a kézi táskám? A hamisítványon egyrészt úgyis látszik, másrészt nyilván nem hülye az, aki megvette 10 euroért, nem fogja azt hinni, hogy az az eredeti (ahhoz már elég hülyének kell lenni), tehát az én részemről az csak egy darab valami, amiben a zsebkendőt és egyéb hasznavehetetlen dolgokat tartok. Persze Svájcban minden második embernek van egy LV-ja...
Megint más nézőpont persze a svájciaké. Egy laza fejszámolással arra az eredményre jutottam, hogy míg egy átlag magyar fizetésből (legyen 200 000 HUF) csak két-három havonta jönne ki egy egyszerű kis Louis Vuitton tatyó, addig egy átlag svájci fizetésből (legyen mondjuk 6000 CHF, ami megközelítőleg másfél millió) egy hónapban négy ilyen táska is kijön. No, így már persze könnyű gáznak minősíteni azt, akinek nincs menő táskája, telefonja, laptopja, akármije!
Én pedig nem gyűjtök sem LV táskára, sem iPhone-ra! Hogy szembe jöjjön minden sarkon??? Na azt már nem!
Ha tetszett a bejegyzés lájkolj, kommentelj, oszd meg másokkal és persze gyere vissza máskor is!
Amikor Svájc szóba kerül, sokszor első gondolata az embereknek a többnyelvűség és hogy olyan furcsán beszélik a németet. Valóban, Svájcban négy hivatalos nyelv van (német, francia, olasz, rétoromán), és ezek egyike sem úgymond a hagyományos verzió. (Nagyon sokan azonban csak az első háromról tudnak, a rétoromán nem olyan ismert.)
Amikor először autóztam át Svájc német területén (Genf volt a célpont), el sem tudtam képzelni, mi az a nyelv, amit a rádióban hallok. Néha németnek hallottam, néha franciának, máskor meg olyan érzésem volt, mintha holland lenne. Akkor még nem tudtam, hogy a Schwyzerdütsch, azaz a svájci német nyelv ennyire különbözik a némettől, teljesen meg voltam róla győződve, hogy pont olyan, mint a Hochdeutsch. Tévedtem.
Figyelmeztető tábla négy nyelven
Svájcban amúgy mindenki több nyelven beszél - kötelezően. Az iskolában meg kell tanulni a többi hivatalos nyelv közül legalább az egyiket. Ez viszont nem garancia arra, hogy meg is szólalnak. Van egyfajta rivalizálás a nyelvterületek között, így hiába beszél egy zürichi franciául, nem nagyon fog megszólalni, és fordítva: egy genfit nem nagyon hallani németül cseverészni, csak ha nagyon muszáj (jó esetben)!
Ráadásul a németet a különböző kantonokban különböző dialektusokban beszélik, így könnyen megállapítható, hogy ki honnan jött, ami sok viccnek is az alapja. Sokszor hallottam már én is a zürichiektől, hogy például az Szt. Gallen-ben élők úgy beszélnek, mint a "vidékiek" stb. De szintén igaz ez a fajta különbség a beszélt nyelvben a francia, és az olasz területeken is.
A beszélt nyelvek és azok eloszlása Svjác területén
A nyelvek közül amiről a legkevesebbet tudni, az a rétoromán. Ahogy már említettem, sokan nem is tudják, hogy létezik, és ha esetleg meghallják a nevét, arra gondolnak, hogy a román nyelv egy változatáról van szó. Bár annyira nincsenek messzi az igazságtól, azért nem teljesen igaz, hogy a románnal azonos nyelv lenne. A Graubünden kantonban beszélt nyelv latin eredetű, a réto- előtag pedig a Római Birodalom Raetia tartományára utal, a -román pedig itt "római"-t jelent régies szóval, azaz Róma nyelvéből, a latinból származót. A nyelv beszélői saját nyelvüket rumantschnak [rumancs] hívják, ez a latin Romanicus "római" vagy Romanice "rómaiul", azaz "latinul" folytatása. Más források azonban etruszk eredetűnek vélik. Eszerint az elmélet szerint még azok a rétusok beszélték a nyelvet, akik annak idején ellenszegültek a rómaiaknak. Az első rétoromán írásos nyelvemlékek egyébként a X. századból származnak, a legkorábbi az úgynevezett würzburgi kézirat. (Próbáltam keresni valamilyen képet erről a dokumentumról, de sajnos nem találtam, pedig biztos, hogy érdekes lett volna látni!)
Graubünden kantonban beszélt nyelvek és azok eloszlása
Ma körülbelül 50-60 ezer ember beszél rétorománul, de ez sem egységes: öt nyelvjárása ismert (Felső-Engadin, Alsó-Engadin, Vorderrheintal, Rheintal, valamint Oberhalbstein.), és mivel igen kevesen beszélik ezt a nyelvet, a fennmaradását ezek a nyelvjárások is veszélyeztetik. A svájciak, hogy megpróbálják megvédeni ezt a különleges nyelvet, 1938-ban államnyelvvé nyilvánították, majd 1996-ban Svájc negyedik hivatalos nyelvévé vált, ami azt jelenti, hogy a rétoromán anyanyelvű svájciaknak joguk van rétorománul fordulni a
hatóságokhoz, és elvárhatják, hogy a választ is rétorománul kapják meg. Ennek ellenére azonban sajnos évről-évre kevesebben beszélik ezt a nyelvet, habár a mindenkori kormány igyekszik olyan megoldásokat találni, amik lehetőséget adnak ezen érték fennmaradásában.
Egy kis ízelítőül pedig néhány videó, ahol a nyelvi különbségeket lehet megcsodálni (egy graubündeni - német - kecske próbálja megtanítani a zürichit, hogyan kell mondania, hogy ő egy graubündeni kecske, etc.), illetve elmerülni a rétoromán nyelv dallamában (nekem kicsit németes-olasz hangzása van).
Adódott a lehetőség, ha már az előző posztban a svájci államalapításról írtam, akkor megemlítsem legnagyobb nemzeti hősüket, Tell Vilmost is. Ráadásul voltam olyan szerencsés, hogy ellátogathattam Altdorfba, Tell Vilmos falucskájába, ahol az egész történet kezdődött...
Tell Vilmos szobra Altdorfban
Tell Vilmos éppen abban a korban élt, amikor a három őskanton összefogott a Habsburgok ellen. Ez az az időszak, amikor a császár, Habsburg Rudolf könyörtelen intézőkkel szedette be az adót a svájciaktól. Az egyik ilyen gyűlölt helytartó Herman Gessler volt, Uri kanton kormányzója, aki arról volt nevezetes, hogy póznára akasztotta a kalapját Altdorf piacterén és elrendelte, hogy mindenki, aki arra jár, süvegelje meg e hatalmi jelvényt.
Egy helybéli vadász - ki más, mint Tell Vilmos - azonban elmulasztotta a kötelező tiszteletadást, aminek az lett a vége, hogy a helytartó elfogatta. Egy korábbi találkozásuk a havasokban azonban úgy felhergelte Gesslert (ekkor ugyanis Tell félni látta a hiú hatalmaskodót), hogy elrendelte: lője le az almát fia fejéről. A történet e részét azt hiszem mindenki ismeri. Tell, biztos, ami biztos, két nyilat tett a zekéjébe, ha az elsővel netán eltalálná a fiát, legyen mivel lelőnie Gesslert. Schiller így ír erről drámájában:
"E másik nyíl neked volt szánva, ha Az első fiamat találta volna - S ezt aztán nem hibáztam volna el"
A siker azonban nem szállhatott Tell Vilmos fejébe, mert a helytartó azon nyomban őrizetbe vetette és hajón át akarta szállíttatni Axenstein börtönébe. A tavon viszont óriási vihar tombolt, a kormányosok pedig elvesztették uralmukat a hajó fölött. Mivel Tell rettenthetetlenségéről volt híres, eloldozták és arra kérték, vezesse biztonságos helyre a hajót. Ő azonban a part közelében kiugrott, Gessler és emberei pedig a hajón maradtak. Bár túlélték a vihart, a híres vadászt már sehol nem találták. Pedig ő nem is volt olyan messze! Tudta, milyen úton jár a helytartó a várába, és Küssnacht közelében lesben várta, amíg felbukkan. Amikor meglátta, kilőtte tartalék nyílvesszőjét, mely ezúttal áthatolt a gonosz Gessler szívén. "Ez Tell lövése volt" - mondta, és kilehelte a lelkét.
Sokan vitatják, hogy ez a történet valóban megtörtént-e!? Francois Guilliman svájci történész 1607-ben egy magánlevlében úgy vélte, az egész legenda "csupán kitaláció, amelynek célja, hogy tovább növelje a gyűlöletet Ausztria ellen".
Schiller, aki 1804-ben megírta drámáját Tell Vilmosról, sohasem járt Svájcban, az országra vonatkozó tudását lényegében egy francia forradalom idején született Svájc történelme (Johannes von Müller) című könyvből merítette. (A drámából később Rossini írta meg operáját 1829-ben).
A történet azonban igazolódni látszik, mert előkerült az az okmány, ami az 1291-es szövetséget pecsételi meg...
Augusztus elseje a svájciak legnagyobb nemzeti ünnepe. Ezt nem csak onnan tudom, hogy idén épp kint voltam, hanem onnan is, hogy egyszerűen nem kerülheti el az ember figyelmét! Hogy miért?
Már évek óta feltűnt, hogy Svájcban egyáltalán nem ciki a nemzeti zászlót kitenni a házra, kilógatni egy-egy ablakból, vagy éppen svájci keresztes kiegészítőkben feszíteni! Ez egy nemzeti ünnepen pedig hatványozódik! Kicsit irígylésre méltó, hiszen igazán felemelő érzés az utcákon úgy végigmenni, hogy körülöttem mindenhol zászlók hívják fel a figyelmet arra, ahol vagyok - és ha svájci lennék, hogy ki vagyok és honnan jöttem.
No de mi is ez az ünnep? Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt írnám: az államalapítás ünnepe - és nem is lennék túl messze az igazságtól. De mivel Svájcról van szó, a fogalom kicsit kibővül. Augusztus 1-je tehát a Svájci Államszövetség megalapításának ünnepe és az Örök Szövetség napja(Rütlischwur). Dátum szerint ez 1291, amikor három kanton, Unterwalden, Schwyz és Uri vezetői felmentek a Rütlire - ez tulajdonképpen egy rét a Luzerni-tavat körülölelő hegyek egyikén - és szövetséget esküdtek az őket elnyomó feudalisták ellen, valamint aláírták a Bundesbrief-t, ami összefoglalta mindazt, amiben ott helyben megegyeztek.
De ne szaladjunk ennyire előre!
I. Rudolf király
A XII-XIII. században Svájcot zömében német királyok és császárok uralták, valamint feudális nagyok tartották a markukban. Ezek közül kettő volt igazán befolyásos ebben az időszakban: az itáliai Savoyai-ház és a Habsburgok. Miután V. Berchtold, a szintén svájcot uraló Zahringer família tagja, és egyben Bern alapítója 1218-ban meghalt, a két már említett vetélytárs versengett birtokaiért: Thomas, Savoya ura, valamint Rudolf Habsburg gróf. Bár Thomas nyert, tragikus halála után gyenge kezű testére mindent elvesztett. Az ekkor bekövetkező Német Királyság és Német-római Császárság interregnuma alatt már Svájc jövője volt a tét. Az önállósággal rendelkező városok a császárhoz és a pápához való hűség között ingadoztak.
Gergely pápa végül felszólította a német herceget, hogy döntsenek, akik ijedtükben megválaszották Habsburg Rudolfot, akiről azt hitték, hogy kora miatt (55 éves volt ekkor) kiváló bábuként fog funkcionálni. Ám épp az ellenkezője következett be: alig, hogy megkoronázták, elkezdte kiépíteni a későbbi Habsburg birodalom alapjait, amihez Svájcban vissza kellett szorítania Savoyai Fülöp befolyását, hogy minél több földet szerezzen (leginkább St. Gallen apáturainak a birtokai érdekelték). Rudolf igyekezett minden kétes tulajdonú földet megszerezni, ám ez a mohósága arra késztette a svájciakat, hogy összefogjanak és létrehozzák a Svájci Államszövetséget.
A Rütlischwur
Unterwalden, Schwyz és Uri alemann lakói abban különböztek a többi svájcitól, hogy a hegyek magányában senki nem vetette rájuk a feudalizmus rabigáját. Már régóta rendelkeztek gyakorlatilag önrendelkezési joggal. Lakóik zöme szabad paraszt volt, akik fegyverviselési joggal bírtak, s joguk volt külhonban is katonáskodniuk. Ez az önállóság persze a fejükbe szállt, és a császáron kívül nem ismertekel más urat maguk fölött. Rudolf császárrá koronázása azonban kiélesítette a már meglévő konfliktusokat, hiszen a császár, akinek hajlandók voltak engedelmeskedni az a Rudolf lett, akit mint hűbérurukat ki nem állhattak...
A legendák szerint az új császár elnyerhette volna alattvalói hűségét, amennyiben hajlandó személyesen is törvénykezni a csip-csup helyi ügyekben, ő azonban túl elfoglalt volt ehhez. Az általa kinevezett helytartók hatalmaskodásához pedig nem voltak hozzászokva a szabadsághoz edződött parasztok. A két nagy mumus, Landenberg és Gessler volt, ők sarkallták valóban lázadásra az őskantonokat, hogy aztán 1291. augusztus 1-jén egy történelmi szerződésben pecsételjék meg szövetségüket.
Amikor a hármak aláírták az "örök szövetséget", Rudolf már két hete halott volt. Nyilatkozatukban ez állt:
"Uri és Schwyz völgyének népe, valamint az Alsó-völgy lakói ígéretet tevének e gonosz korban egymás megsegítésére tanáccsal, kedvezésekkel, emberi erővel és javakkal e völgyekben és azokon kívül, mindenek ellenében, akik háborgatnák vagy mesértenék békéjüket, vagy akár rosszat forralnának alattvalói és javaik ellen..."
Ezen kívül lefektették az államszövetség törvényes alapjait is, mondván:
"nem fogadunk el olyan bírát magunk fölött az említett völgyekben, aki pénzért vásárolta hivatalát, vagy aki nem közülünk való, és nem itt született".
Ezt követően pedig egyre több kanton csatlakozott a "függetlenekhez".
Tüzijáték a Zürichi-tó felett
Kép: Fabrizio
Vignali
Augusztus elseje tehát nem véletlenül ilyen fontos a svájciaknak. Idén kifejezetten nagy ünnep volt, hiszen éppen 720 éve annak, hogy a három őskanton megkötötte a Svájc jövőjét megalapozó szersződést. A városokban - így Zürichben is, ahol én voltam - kisebb-nagyobb összejöveteleken emlékeztek meg az eseményről, felvonulásokat tartottak és népi viseletben ünnepeltek. (Utóbbi amúgy számomra nagyon érdekes volt, mert itthon nem látni még a legnagyobb nemzeti ünnepünkkor sem ilyen sok embert tradicionális öltözetben - talán egyet sem? -, sőt ott még az sem volt túl sok, hogy egy-egy ember felvette a svájci nemzeti színű pólóját, sapkáját, de volt olyan is, akinek a retikülje volt "svájci"!) Megszólaltak a havasi kürtök is, vagy ahogy ők hívják őket az Alphorn-ok, és őrült kolompolással hívták fel magukra a figyelmet. Este pedig jöhetett a tűzgyújtás - de nem akrámilyen, egy-egy rakás még reggel is égett -, valamint az elmaradhatatlan tüzijáték. Mi egy kilátóból élveztük, ahogy a Zürich-i tó és a Greifensee fölött több ezer (és ez nem túlzás) színes tűzi eső hull alá. Egyszerűen gyönyörű volt!
Az egyik népviselet - gyönyörű kalapokkal
Idős néni népviseletben
Katonák és a "hölgy"
Svájc egyébként hivatalosan 1848-ban vált igazán állammá, az alkotmányuk is ebből az évből való, az augusztus 1-jei ünnepnapot pedig 1891-ben jelölték ki erre a napra.
Készítettem egy kis videót, aminek a felvételei Zürichben készültek az augusztus 1-i ünnepségen. Nem túl jó minőség (lévén mobillal követtem el), de a hangulat szerintem azért átjön!
Már nem is tudom, mikor voltam életemben először Svájcban, de arra tisztán emlékszem, hogy első látásra beleszerettem. Utunk akkor Genfbe vezetett, ahol anyu - akkor életében először - egy hónapot dolgozott. Mi pedig, ahogy az a rendes családhoz illik, követtük őt! De ez csak az első út volt. Anyukám azóta már 10-12-szer is kint töltött egy-egy hónapot, aminek az lett a vége, hogy a kiscsalád is követte, ha tudta. Voltunk mind a négyen egyszerre (papa, mama, gyerekek), volt, hogy csak egyikünk látogatta meg - szóval nem bírtuk ki Svájc nélkül. Ilynekor persze nem maradtunk kizárólag Genfben, sokszor látogatásokat tettünk a szomszédos városokba, falvakba is.
Következő Svájci élményem egy kórushoz kötődik. A Verdi Requiemet adtuk elő a Suisse Romande zenekarral, aminek ürügyén Lausanne-ba utaztunk, és ott is aludtunk az egyik zenekari tagnál. Ismét a Genfi-tó partján találtam magamat! Imádtam (és még most is)!
Igazi elköteleződésem pedig egy váratlan fordulatnak köszönhető. 2006-ban megismerkedtem a pasimmal - aki svájci. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Mivel kapcsolatunk elején az utazgatás volt az egyetlen megoldás, lényegében bejártam, vagyis bejártuk Svájcot. Ő zürichi, így az országban ez volt az első olyan város ahol jártam, ami nem az általam oly jól ismert francia területen volt. A lista pedig csak bővült: eljutottam Ticino kantonba, vagyis a déli, olasz részre, a rétoromán területen (Graubünden) is megfordultam, de a német részt is volt alkalmam megismerni. Mindemellett persze rengeteg olyan hely is akad, ahol még nem voltam, és ahova szívesen elmennék - vagy akár visszamennék!
Az élet pedig úgy hozta, hogy bár most Budapesten lakunk, mégis sokat járunk ki (vagy haza - kinek mi). És megfogalmazódott bennem egy ötlet: miért is nem írom le, osztom meg az élményeimet másokkal is?
Ennek kapcsán eszembe jutott egy történet. Nyáron Rómában voltunk a pasimmal, és hát nem lehetett nem észrevenni az utcai árusokat, akik minden sarkon kínálták "márkás" táskáikat: Louis Vuitton, Burberry, Chanel, etc. Fel is merült bennem egy röpke és igen halvány pillanatra, hogy poén lenne venni egyet, de pasim máris felvilágosított: nem jó ötlet, mert ha Svájcba megyünk, ott bizony lekapcsolnak miatta. Én persze nem hittem a fülemnek, még a hatályos jogszabályt is megkerestettem vele az interneten! És bár igaznak tűnik az állítás, valamiért azt gondolom, hogy ez senki másnak nem jó, csak azoknak a nagy cégeknek, amiknek már úgyis rengeteg pénzük van, hogy még több legyen. Ugyanis, ha esetleg a vámvizsgálatnál meglátják a táskámat (pl. reptéren), joguk van mindenféle igazolást kérni tőlem, esetleg számlát, és ha úgy vélik, hogy nem valódi, nemcsak, hogy elkobozzák tőlem, de még meg is büntetnek. Sőt, hogy még izgalmasabb legyen, a táskát - ha túl jó a hamisítvány - átküldik a márkacégnek, akik megállapítják, hogy nem tőlük származik, tehát hogy tényleg hamisítvány. Ezért viszont kiállítanak egy olyan számlát, amitől egy életen át csuklik az ember... Mindez persze olyan címszó alatt fut, hogy "feketegazdaság elleni harc".
